Nincs vita, ez volt A sítúra. Egyszerűen működik minden, pontosan, szépen, ahogy kell, ahogy egyébként körülbelül minden abban az országban, már ami a vendéglátást illeti legalábbis. De nézzük sorba.
Szokásos hajnali indulás, kis forgalom, kellemesen hideg idő, síboxos kocsik mindenütt, a kocsi hátuljában A láthatatlan légió teljes menetfelszerelése. Amikor kezdtünk belefutni a hegyekbe és itt-ott összeborultak az út felett, egy-egy pillanatra komorrá kezdett válni a dolog. Megérkezés és szállásátvétel után (mint később megtudtuk, a bácsi vagy 90 éves volt, aki vezette a haust) lementünk a sísuliba, hogy nos jöttünk. Én nem mentem be ekkor, csak E. Nem volt ott Sepp Margraiter úr, aki a Schi- und Snowboardschule Alpbach vezetője, és aki maga is monoskível tolja, így információkkal nem, de valami kicsit nyomasztó érzéssel annál gazdagabban vonultunk le a kabinos felvonókhoz, hogy hát lássunk legalább valamit ebből az egészből. Őszintén mondom, nem tudom, mi volt ez az érzés. Talán azt gondoltuk, túl nagy falat ez hirtelen, vagy a fene tudja, de kicsit rémülten pislogtunk a hatalmas hegyekre. Később visszamentünk a suliba, ahol ekkor már ott volt Sepp bácsi, és attól kezdve nyoma sem volt semmiféle bizonytalan, félős érzésnek. Rettentően profi az egész iskola, Sepp úr pedig még annál is profibb. Rögtön megmutatta a cuccomat, ott volt az irodában, beleültetett, és mondta, hogy reggel itt és it találkozunk, E. is jöjjön velünk, egy helyen fogunk kezdeni, szóval minden a legnagyobb rendben lett egyszercsak.
És reggel ott voltunk. Nagyon alap pálya persze, sima drótköteles felvonó, amit úgy kell megmarkolni, a lejtőt igazából csak vízmértékkel lehet kimutatni. És akkor beszálltam a monoski-be. Ez a beszállás még napokkal később is megelehetősen bonyolult műveletnek bizonyult, egy svéd ember valahol a hegyen később azt találta mondani, hogy "it's more like a spaceship", és mi tagadás, igaza is volt. No de sebaj, legfeljebb kétszer kell megcsinálni egy nap, sőt a hüttézéshez se muszáj kiszállni belőle, bár nyilván jobb úgy, ezt ki-ki döntse el maga majd.
Szóval a dolog a következőképp néz ki: az ember odatámasztja valamihez ezt a cuccot -- vagy megtámasztják neki --, beleül, ami már önmagában komoly mutatvány, mert lényeges, hogy rettentően szoros legyen az egész ülésrész, hiszen tulajdonképpen úgy kell elképzelni az egészet, hogy egy bazi nagy síbakancsban ülünk, ami megy bele a kötésbe és végül egy teljesen hagyományos léc. Ha valahogy beleszuszakoltuk magunkat, jönnek a kötelek, csatok. Abból összesen három van, egy lábfejnél, egy combnál, és a legfontosabb kb. mellkas alatt. Az egy jó széles tépőzáras pánt, amit olyan szorosan kell meghúzni, amennyire csak lehet, hogy az ember ne billegjen a cuccban. Itt szeretnék kitérni arra, hogy ezek a dolgok nagyban függenek a mozgáskorlátozottság mértékétől, de a lényeg, hogy ha a karok mozognak, LEHET monoskízni, sőt muszáj :) No, miután tehát benne ülünk és be vagyunk csatolva, jön a bot. Az egy sima kartámaszos bot végül is, amibe bedugjuk a karunkat, és egy tépőzáras pánttal rögzítjük, aminek végül is csak annyi szerepe van, hogy ne veszítsük el a botot, amikor borulunk a fekete pályán. A botról még annyit, hogy a képeken látható alább, hogy ugye van az alján egy kis síléc. Ennek két állása van, fel lehet hajtani párhuzamosba a bottal, akkor rendes botként funkcionál, hajtani lehet vele meg támaszkodni meg ilyesmi, aztán ha az ember megrántja a keze ügyébe helyezett bowdent, akkor kipattan a léc, és onnantól csúszás.
Szóval beszereltem magamat (inkább beszereltek az első 1-2 napban), és elkezdtem csúszni, behajtott botsítalpakkal (asszem kellene terminus technicusokat gyártani ehhez, de remélem érthető azért). Semmi gond nem volt, eléggé lehetett érezni az egyensúlyt, ha meg borulásközeli lett a dolog, akkor a bottal kicsit odapöccintettem, és ok. Na de aztán... feltornáztuk magunkat kicsit feljebb a lejtőn, és elindultunk lefelé, amikor is ki kellett nyitni a talpakat. Itt kezdődtek a problémák, melyek kb. 1,5 - 2 napig folyamatosak voltak szinte, míg egyetlen kattanással a fejemben a helyére is került a dolog, és onnantól kezdve nem volt megállás. De majd a maga idején azt is elmondom. Szóval lejtőn lefelé, talpak kint... Előttem Sepp, tökéletesen csinálja, mögöttem Gerhard, hogy ne boruljak, és próbálom csinálni. Az utasítás úgy szól, hogy "don't lean". Nem szabad dőlni semerre, csak a botokkal kormányozni, és majd magától fordul és dől a monoski, amennyire kell. Nyugodjak meg, később lehet dönteni, de most nem szabad. Hát próbáltam nem, de nem nagyon ment, és amint bedőltem, estem is. Nem volt valami jó érzés, hogy tulajdonképpen az első másfél nap alatt, úgy éreztem, semmit nem haladtam, nem éreztem a dolgot, teljesen esetleges volt, hogy egy kanyarnál -- és hangsúlyozom, 0 százalékos lejtőn történik mindez -- elesek-e vagy sikerül. Másnap átmentünk az eggyel komolyabb, persze még mindig kezdőknek való pályára, és folytatódott ugyanez. Fel a felvonóval -- itt már tányéros volt a dolog --, le a lejtőn, puff. Ja igen, a felvonók. A T- és a tányéros a legegyszerűbb. Kb. térdmagasságban van a monoski-n keresztbe egy pánt, két oldalon egy-egy karabinerrel rögzítve. Ezt a pántot akasztják be a tányérba vagy a csákányba, és a tetején az ember egyszerűen kioldja a karabinert, és ennyi az egész, kényelmes teljesen. Az ülőliftes menet kicsit komplikáltabb, bár kellő gyakorlással szerintem az is teljesen egyedül megoldható. Hangsúlyozom azért, hogy monoski-ügyben nagyon sok minden múlik a mozgáskorlátozottság mértékén, így a felvonózás is. Szóval, van egy kis pöcök a lengéscsillapítónál, amit átállítva, az egész ülés felemelhetővé válik, kb. olyan magasra, hogy az ülőlift nagyszerűen becsúszik alá, és onnantól kezdve minden oké. Odafent aztán lelöki magát az ember a székről, és off we go. Alpbachban -- és állítólag egész Ausztriában -- nagyon profik ezügyben is a liftkezelők, segítenek mindenben, egyáltalán nem éreztem úgy egyszer sem, hogy terhes bárkinek is, hogy segítsen egy kicsit. Úgy leállítják a kabinos felvonót is, míg bepkaolják a monoskit -- emberestül vagy üresen --, mint a sicc.
Szóval a második napon folytatódott a szerencsétlenkedésem. Sepp kitalálta, hogy túl nagy az ülés, lötyögök benne szerinte (hát én nem éreztem úgy, cipőkanállal kellett kb. beszállnom), és másnapra kicserélte. Hogy ezért-e vagy mert megéreztem valamit, nem tudom, mindenesetre kedd reggel 3-4 forduló után egyszercsak észrevettem, hogy nem esek el. Megpróbáltam nekiereszteni már néha, megállni, és sikerült. Egyedül síeltem, nem volt mögöttem senki. Remélem, el tudjátok képzelni, mekkora élmény volt.
Elsőre ennyi, a többit a legközelebbi posztban (ami lehet, hogy még ma megszületik), de a végére egy kép. Ezt egy profi fotós csinálta és csak nyomtatva van meg, azt fotóztam le a telefonommal, szóval elég gyenge a minősége, de a lényeg látszik. Én vagyok rajta, a monoski megismerésétől számított hatodik napon.
